Kézimunkák, hímzéseim

Nem olyan régen jutott eszembe, hogy még nem tettem említést egyik kedvenc elfoglaltságomról, a hímzésről. Gyerekkoromban is szorgalmasan készítettem mindenfélét - ahogy emlékszem a nagymamám soha nem ült le csak úgy, valami mindig volt a kezében, hol egy hímzés, hol a kötőtűk. 

Egy időben óriási divat volt a subázás: Anyuval közösen gyártottuk a párnákat. Aztán elkapott minket a makramé-őrület - természetesen - akkor mindenféle virágtartók készültek.

Persze mindig kimaradások és fellángolások követték egymást. 

Kötni is nagyon szerettem, egész látványos mintákat is sikerült elkészítenem, főleg amikor a Peti kicsi volt: időm is volt és a Petinek lehetett pulóvereket, sapkákat kötni sorba-sorba, hiszen gyorsan kinőtte őket! :)

Persze magamnak is kötöttem egy csomó pulóvert: a minták szépek lettek, de annyira nem voltam profi, hogy a nyakrész is különleges, vagy legalábbis tökéletes legyen. Ezek közül még van három darab.

Hímezni leginkább terítőket hímeztem és persze ajándékba. Sajnos ezekről nem maradt kép, csak emlékeimben él :) 

Magamnak 4 terítőm maradt, amiket persze nem nagyon használok, de egyszer majd hátha :) 

A keresztszemest az iskolában tanultuk, aztán hosszú-hosszú évekig felé sem gondoltam. 

Még a bankban volt egy kolléganőm, aki megmutatta, hogy milyen klassz képeket csinál és persze azonnal én is akartam! 

Rögtön kitaláltam, hogy a közelgő karácsonyra elkészítek egyet ajándékba egy kolléganő-barátnőmnek. Nyakamba vettem a várost és találtam egy nekem tetsző képet. A szettben benne volt minden, amire szükség volt: anyag, hímző fonál, tű és a minta.

Persze nekem akkor semmit nem jelentett az, hogy 33x33 cm-es kép lesz belőle :). Egészen addig, amíg el nem kezdtem és kb egy hét múlva még alig látszott valami a képből. Elég gyorsan leesett a tantusz, hogy ebből bizony nem lesz karácsonyi ajándék - legalábbis nem abban az évben! Aztán jött a mentő ötlet: vettem külön Aida anyagot és hozzá fonalakat és külön képen kihímeztem a hieroglifákat. Jól látszik, hogy sokkal egyszerűbb és gyorsabb, még úgy is, hogy több színből csináltam, de így is szinte az utolsó pillanatban készültem el vele, pedig az összes szabad és nem szabad percemet a kép elkészítésével töltöttem. 

Nagyon szép lett, remélem, a megajándékozottnak is tetszett :)

Utána kicsit ráérősebben folytathattam a fáraómat - hiszen végül magamnak csináltam meg. Sok időt fordítottam rá és első munkának elég nagy kihívás volt, de azóta is nagyon szeretem.

És azóta is nagyon szívesen varrom a képeket. Néhány kisebbet csináltam ajándékba - persze a kisebb is több hetet vett általában igénybe, de nagyon klasszak lettek. Sajnos képek nem készültek róluk, pedig milyen jó lenne néha elnézegetni!

A második komoly képem szettje a Peti első londoni ajándéka volt:

Igazán biztosra ment, cicás kép csak nyerő lehet nálam! :) Ez annyiban tért el az elsőtől, hogy kontúrozni is kellett. Először kicsit ellenkeztem, valahogy nem volt kedvem az egész képet kihímzés után újra áthímezni, de aztán amikor elkezdtem és megláttam a különbséget beadtam a derekam. Azóta sem tartozik a kedvenceim közé a kontúrozás, de tényleg életet lehel a képbe.

Szerencsére a Peti sokszor jött haza látogatóba és nem lehetett meggyőzni, hogy nagy halom ajándék nélkül jöjjön, így mindig került egy-egy újabb kihímzendő szett is a birtokomba. Az egyik kedvencem ez a kerti kapu:

Hímezni is klassz volt (még kontúrozni is) és azóta is mindig szívesen nézegetem - imádom a színeit, a részleteit és az egészet :)

Aztán vágytam egy festményre is - sokáig vaciláltam, hogy a két kedvenc közül (Monet és Van Gogh) melyiket válasszam, de végül az Iriszekre esett a választásom:

Szerintem ez is nagyon szép lett, imádom!

Aztán az interneten nézegettem egy csomó mintát, és mivel már nagyon tapasztaltnak gondoltam magam, egy nagyobb képbe vágtam bele. A Pisti választotta a csendéletet - végülis a konyhában még nem volt hímzésem! Fruits and Flowers, 66 szín és 45x42,5 cm a kép mérete.

Mivel ezt nem szettben vettem/kaptam, a fonalakat és az anyagot úgy kellett összeszedni, válogatni. Még Pesten kezdtem el hímezni, nagyon lelkes voltam, de aztán közbejött a költözés, ami teljesen felborította az addigi életünket.

Kisebb gondom is nagyobb volt a hímezgetésnél: festettünk, ültettünk, kapáltunk helyette. Gyorsan eltelt vagy 2 év, amikor télen már nem volt semmi halaszthatatlan munka és újra előkerült a félbehagyott kézimunka. Aztán ahogy haladtam vele egyre jobban szerettem - a végére szerintem nagyon szép lett, tényleg dísze a konyhának.

 Az utolsó elkészült munkám ismét ajándék lett: a falubeli barátaink idén ünnepelték az 50. házassági évfordulójukat. A FB keresztszemes csoportban ajánlották ezt a gyönyörű Renato Parolin mintát.

                                              

Természetesen a francia szöveg helyett az évszámokat hímeztem bele - gondoltam monogramokra vagy keresztnevekre is, de végül ez tetszett a legjobban. Házi keretezőm (a Pisti) már nagy rutinnal keretezte be és egy kis sütögetős ebéd keretében adtuk át.

Nagyon klassz volt hímezni, szívesen megcsinálnám magunknak is :)
De addig be kell fejeznem a jelenlegi munkámat, ami egyelőre elég nagy kihívás. Ha majd kicsit jobban állok vele, majd megmutatom.

Savanyúság télire

Mióta itt lakunk szinte minden évben próbálkoztam savanyúság elrakásával - kisebb-nagyobb sikerrel. Sajnos jól bevált családi receptünk nincsen, mivel gyerekkoromban (és később is) egyszerűbb volt a piacon választani a sok finom savanyúság közül. Itt viszont szerencsére sok minden megterem és igyekszem mindent hasznosítani.

Nagyon klassz receptet kaptam az u.n. hordós uborkához, de valahogy az uborka eddig mindig kifogott rajtam, így ezt a receptet mellőzni szoktam.

A csalamádé általában finom lett, de a túl nagy mennyiség miatt rengeteg marad belőle, és a következő évre sajnos már sem a színe, sem az állaga nem tökéletes.

Ennyit a negatív tapasztalatokról!

Idén a Veronkától kapott recept alapján csináltam a savanyúságokat: ennek nagy előnye, hogy hidegen kell összekeverni a levet, és nem muszáj azonnal felhasználni az egészet, ha esetleg nincs annyi eltenni való egyszerre.

Ez nekem nagyon kényelmes volt, mert idén tudtam szedni apró, savanyúságnak való uborkákat a kertből, de örültem, ha egyszerre egy üveg összejött. Így viszont ahogy érett az uborka, folyamatosan tudtam elrakni üvegekbe.

Végül ennyi és még egy nagyobb lett, de az már felbontásra került.

A lé elvileg egy 5 literes üveghez elég, ami a leírások szerint 2-3 kiló uborkát jelent, de azt mindig elfelejtettem lemérni, hogy éppen mennyi uborkát teszek el.

Hozzávalók:

- 2 l víz

- 8 dkg só

- 25 dkg cukor
- 5 dl 10 %-os ecet

- 2 tk szalicil - állítólag gyógyszertárban lehet szerezni "pult alól", de ennek hiányában én Na-benzoátot használtam

- 1 kk borkénpor

A borkénpor kivételével az összes hozzávalót jól elkeverem, hogy a cukor és a só feloldódjon.

Az üvegek aljába ízlés szerint fűszereket szórok: mustármag, koriandermag, kapor, torma, babérlevél, esetleg egy-két szem szegfűbors. Az uborkát jó szorosan beletuszkolom az üvegekbe, majd a lével óvatosan felöntöm. Célszerű akár néhány órát is hagyni így az üvegeket, amíg egy kicsit magukba szívják a vizet és ha szükséges még pótolni, hogy teljesen szinültig legyen az üveg. Lezárás előtt 1-1 késhegynyi borkénpor kerül a tetejükre.

Az almapaprika is hasonlóan készült, annyi különbséggel, hogy kaptunk egy nagy vödör mindenféle paprikát, így egyszerre tudtam eltenni az összeset.

Az üvegek aljára mustármagot, koriandermagot, babérlevelet és egész borsot szórtam.

A nagyobb üvegekbe egészben tettem az almapaprikákat, de a jobb helykihasználás céljából feleztem is őket, azonban a kisebb üvegekbe csak félbevágva fértek bele. Amennyire tudtam, jól megtömködtem az üvegeket. A lezárásukkor most eszembe jutott a celofán is tető alá - állítólag így nem megy tönkre a tető. (Remélem!)

Persze soha nem tudom kiszámolni, hogy mennyi üvegre lesz szükség: most is fennmaradt 2 üres üvegem. Üresen pedig nem hagyunk üveget! Gyorsan megtöltöttem cikkekre vágott paprikákkal - ezt nagyon régen még az anyósom szokta csinálni.
Gyönyörű chili paprikákat is kaptunk, azokból is került bele az üvegekbe. Csak győzzük télen enni ezt a sok finom savanyúságot! :)

Almás-mazsolás pitekalács

Ennek az isteni sütinek a megnevezése elég nehézkes, megenni viszont sokkal egyszerűbb, szinte abbahagyhatatlan! Olyan finom a tésztája, a tölteléke és a tetején a picit ropogós édes dió, hogy nagy önfegyelemre volt szükségem, hogy csak 2-3 darabot egyek meg egyszerre!

A recept az eddig érdemtelenül mellőzött Dr. Oetker-es Gyümölcsös sütemények című könyvből való - eddig 2 sütit próbáltam ki és mindkettő frenetikus lett. Most kifejezetten a folyamatosan érő Gála almánk hasznosítására kerestem receptet és örülök, hogy pont erre esett a választásom. Természetesen picike változtatásokkal, hiszen az eredeti recept mandulát ír a tetejére, de mivel én a diónak vagyok bőviben, így azt használtam.

Hozzávalók a tésztához:

- 40 dkg liszt (most fele sima, fele rétes volt)

- 2 dkg élesztő

- 7,5 dkg cukor

- csipet só

- 1 tojás

- 2 dl langyos tej (nem használtam fel az egészet, elég volt kb 1,6-1,7 dl)

- 7,5 dkg puha vaj

A hozzávalókat összekeverem, jól kidolgozom - addig gyúrom, amíg teljesen elválik az edény falától és szép sima a felülete -, majd letakarva hagyom kelni.

Közben elkészítem a tölteléket és a tetejére a masszát.

A töltelékhez 1 kg almát (lehet picit több, nem mértem, csak már a nettó súlyt, az 80 dkg volt) megpucolok és apró darabokra vágok. Hozzáteszek 1 citrom levét, 7,5 dkg vajat, 7,5 dkg cukrot (ez alma függő, az enyém elég édes volt), 10 dkg mazsolát és 1 mk fahéjat (ez nincs a receptben, de mi nagyon szeretjük, így nem maradhatott ki). Kevergetve átpárolom majd hagyom hűlni.

A tetejére 10 dkg vajat 15 dkg cukorral és 3 ek tejjel addig melegítek, amíg  teljesen felolvad a cukor, majd belekeverek 20 dkg darált diót és hagyom hűlni.

A megkelt tészta felét kinyújtom, a tepsi aljára terítem, majd megszórom zsemlemorzsával. A kihűlt almát elosztom rajta, majd a tészta másik felével betakarom. Erre kerül a diós keverék.

Az egészet hagyom kelni - most elég kellemes meleg volt, így fél óra bőven elég volt.

Előmelegített sütőben alsó-felső sütéssel 180 fokon 30 perc alatt szép piros, ropogósra sült.

Sikerült kivárni egy kis időt, de persze még langyosan felvágtam és megkóstoltuk: szinte elolvadt a szánkban! Már most nagy kedvencünk :)